Rövid ujjas ingben, miközben vártam a busz indulását jelző motorzajt, kiálltam az esőbe, miközben a lehető leghosszabb öngyilkos szokásnak éltem.
Lassan fújtam ki a füstöt, szinte már beleélésig belesajdult az elmém, hogy talán ez lesz az utolsó lökés.
Eső és némileg könny áztatta tekintetem a szürke égboltra emeltem, mintha csak abban reménykednék, hogy ott megtalálom arra a kérdésemre a választ, amit fel se tettem.
Remek pillanatok, remek időben.
Bizsergett a lábam, szinte éreztem, hogy a hideg ellenére szinte lángol a talaj.
A csodás érzésből csak egyetlen - most kivételesen nem zavaró - kérdés zökkentett ki az álmomból, vissza a valóságba: Ne haragudj, nincs egy cigid?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése