III. jelenet, sokadik felvonás

Vicces belegondolni, hogy február óta mennyi minden változott.
Én is.
Főleg én.
Már csak önmagam árnyékának se nevezhetném magam. Gyökerestül fordult fejere tetejére a...
minden.

Tetű volt.
A mindennapjaim betonba voltak öntve s gondos hazugságok védték közhelyborítással.

                                               Lélekrobbanás.
Minden a darabjaira esik. Te is.
Jobb esetben még élsz.
A gyönyörű illúziók pengeéles szilánkokká törve hevernek emlékeid lapjain.

    felébredsz
nem is, mert egész végig ébren voltál

                                                   És most?

Semmi. Egyszer úgyis meghalunk.

     De ez még nem az a műsor.

Utoljára

Csak még egyszer, utoljára akarok sírni.
Csak még egyszer, utoljára akarok érezni.
Csak még egyszer utoljára ilyen szeretnék lenni,
hogy aztán, búcsút intsek önmagamnak.
Újra a réginek lenni.

Mint mikor már azt sem érzem, ami tényleg fáj.

Hogy ha jégcsapot törnek a szívembe, úgy érezzem, hogy az a hideg belőlem árad. Hogy a hideg hozzám tartozik.

hogy a hideg én vagyok

Nem

a múltamat kergetem
      s a jelenemben élek

Szilánkok

fogok egy csokorravaló érzelmet

és elégetem a gecibe

Hideg van

Hová lett az a hideg ember, kinek a fagy hozta a megváltást?

Elvesztem. Nem látok ki magamon.

Szilánkokra hullok, míg szét nem esek arra az egy darabra, 

ami mindig is voltam.

S majd akkor, ha átfúj rajtam a téli szél, 

már semmi sem fog bennem megfagyni, majd beleveszni az 

éjszakába.

Magam vagyok

Ez megint olyan, mint az elbaszott szappanoperák.
A végtelenbe nyúló várakozás
a semmiért.

s még csak a cica se bújik mellém
az esős éjszakákon

Egyedül

Már nem érzek különbséget a "veled" és az "egyedül" között.
Pedig itt ülsz mellettem.

És mégsem látlak.

És te sem látsz.