Állok a kapuban.
Az árnyékom, és én.
Nem néznek. Néha látnak, alkalomadtán rám pillantanak.
Nem létezem.
Felém néznek. Figyelmük nem nekem szól, sokkal inkább a mögöttem tornyosuló falnak.
"Dőlj le."
Nem dől. Továbbra sem létezem.
Baj van. Valaki sír.
Megszületek.
Lelkiszemetes. Nem kellek.
Hallgatok, de nem figyelek. Az érdekeltség átlátszó álcájával az arcomon tettetem, hogy "én hallgatlak"
Pedig talán nem is.
Gondolataim már rég messze járnak -
vajon mi megy a TV-ben, melyik számot hallgattam utoljára. Mi is a házi.
Vége van. Megint nem létezem.
Ez egy öngyilkosság.
Semmi komoly, csak amolyan segélykiáltás-féle.
Milyen is a halálhörgés.
Nem mesélek. Nincs kinek.